Életem során szinte mindig erősnek kellett lennem.

Én voltam az elsőszülött, a nagytestvér, tőlem mindig elvártak, rám mindig számítani lehetett. Később én kellett gondolkodjak, helyzeteket megoldjak. Mindig erősnek kellett lennem, bele is tanultam ebbe a szerepbe. Sőt, sokáig büszke is voltam rá, hogy én erős vagyok. Láttam az emberek tökéletlenségét, és én akkoriban nem akartam ilyen lenni, tökéletességre törekedtem, ezért aztán mindent felvállaltam, erőn felül is, és ezt másként nem lehetett, csak, ha kemény
vagyok.

Féltem gyengének látszani, ezért még erősebbnek mutatkoztam. Azt akartam, hogy elismerjenek, hogy felnézzenek rám, és azt hittem, ez csak az erőseknek jár. Közben elfojtottam azt, amire igazán mindig is vágytam: védtelenségemben, gyengén és boldogan egy erős, szorító kar ölelésében megpihenni. Vágytam erre az érzésre, de soha nem mertem megengedni magamnak. Féltem, hogy gyengének, érdemtelennek tartanak, féltem, hogy hiba csúszik be a rendszerbe. Tudtam, hogy mindenki az erőt, okos döntéseket és cselekvőképességet várja el tőlem, így hagytam magam e szerepben élni. Most már tudom, hogy szabad gyengének lenni, hogy szabad, sőt, muszáj nőnek lenni, teret engedni az erő gyakorlására annak, kinek karjai közt nem érzed védtelennek magad. Jó tudni, hogy két erős kar ölelésébe bármikor beleengedheted magad, megtart, szorosan ölel, nem enged elesni.

Eltorzult ez a világ, felcserélődtek a szerepek.

Sokszor olvastam erről, de igazán csak most érzem a súlyát. Nem merünk, majd elfelejtünk nőknek lenni, mert ugyanolyan kemény teljesítményt akarunk felmutatni, mint a férfiak, akik aztán az erős nők mellett nem tudnak erősek lenni, így inkább visszahúzódnak, női szerepekbe bújva. Sajnos sokan még nem érzik, még mindig találkozok olyan kemény nőkkel, akik büszkék arra, hogy férfiakat megszégyenítve megmutatják, hogy mire képesek, és igen, mindezt egyedül, mert
ők erősek. Mostanában megriadok, amikor ilyen nőkkel találkozom, pedig valamikor valami hasonló úton indultam el én is. Mennyivel jobb érzés, amikor egy igazi nőies nőt látok, aki meri vállalni a gyengeségét, azt, hogy szüksége van a másikra, aki az erőt képviseli mellette, és így, ketten együtt harmonikus egységet alkotnak.

Most se vagyok híve a kiszolgáltatottságnak, annak, ha egy nő magatehetetlen, életképtelen. Álljon meg a saját lábán, ha arra van szükség, de tudjon, merjen menedéket keresni az erős karok szorításában. Gyermekkoromban láttam mindegyikre  mintát. Akkor a környezetem a kemény, erős nőket méltatta, a másokat leírták, kissé megvetett háziasszony kategóriába sorolták. Minden társaságban az erős, független, önmagát megvalósító nő volt az ünnepelt főszereplő, így én is ilyen szerettem volna lenni. Akkor nem tudtam, hogy valaki úgy is lehet önmegvalósító, ha közben nem tagadja meg női mivoltát. Ez volt az oka annak, hogy végeredményben egyik sem működött: sem az önmegvalósítás, sem a nőiség megélése. A felvett szerepet, az erős nőt kellett eljátszani, így a másik két szerepnek nem jutott szereplő.

Tanulás, tapasztalás, megélés, élmény, újabb tanulás, újabb tapasztalás – így forog az életkerék. A felvett szerep tanulása kemény munka, de elég sokáig azt játszva, az ember abban lesz hiteles, részévé válik, azonosul vele, ugyanúgy, mint a színész a sokat játszott szereppel. Amikor mégis le akarjuk dobni az álarcot, letenni a szerepet, saját arcunk ismeretlenként tekint ránk a tükörből. Idő kell hozzá, míg ismerőssé válik, míg elfogadjuk, hogy ezek vagyunk, nem a levetett álarc, és még több idő, míg megtanuljuk megélni saját mivoltunkat. Néha elvétjük, néha újra felszínre tör a tanult szerep, aztán egyre ritkábban, egyre halványabban jelenik meg, és lassan átadja helyét annak, akik valójában vagyunk. Visszavonul, elfoglalja helyét az egóban, és mint hamu alatt szunnyadó parázs várja a megfelelő pillanatot, amikor új lángra kapva átveheti az uralmat. És nem kell hozzá más, mint egy átmeneti rossz hangulat, egy negatív visszajelzés, egy elbizonytalanodott pillanat, melyek fuvallata elsöpri a hamut, lángot lehel a szunnyadó parázsba, és az álarc máris utat tör magának. És ülünk a tükör előtt, és nézzük a két képet, és már magunk se tudjuk eldönteni, hogy kik is vagyunk valójában, hogy melyik az igazi énünk.

Kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk, és mi a feladatunk?

Kérdések, melyekre mindig keressük a választ. Néha úgy tűnik, megtaláltuk, hogy aztán jöjjön egy fordulat, ami teljesen áthúzza azt, amit addig gondoltunk, és egy újabb, hitelesebbnek tűnő válasszal áll elő. Nehéz kiigazodni a kérdések és
válaszok labirintusában, nehéz megtalálni azt az utat, ami kivezet minket, hogy újra fény felé tarthassuk az arcunkat. Az útvesztőkben kevés a fény, csak néha jut belőle, és minél tovább maradunk beragadva, annál inkább vágyunk már az igazi fényre, amikor már nem vet árnyékot a labirintus, és a Nap beragyogja az előttünk álló utat, jelezve, hogy végre rátaláltunk, ez az, amire oly sokáig vártunk! Várunk, reménykedünk, bízunk, megyünk és elbukunk, aztán újra felállunk, tanulunk,
tapasztalunk. Várjuk a fényt, a választ, a helyes utat, várjuk, hogy végre rátaláljunk, mégis olyan jó ez az utazás! Talán életünk legszebb időszaka a labirintus, a tanulások, a tapasztalások, a találkozások és elszakadások, a megszerzések és elengedések, a biztos és bizonytalan lépések váltakozása, az elbukások és az újraindulások. Amíg úton vagyunk, addig fejlődünk, addig változunk, addig vannak célok, addig álmodunk, addig van, ami lelkesít. Mégis jó néha célba érni, hogy érezzük: igen, kint vagyunk az útvesztőből, már minden fényben úszik.

Jó ezt a célt elérni, de egy idő után már itt is kevesebb lesz a fény, már nem úgy melegít, már nem úgy éltet. Ha ezt érezzük, azonnal induljunk újabb célok felé. Nem szabad beragadni, arra várva, hogy ott, az elért célnál mindig ragyogjon a Nap. Menni, továbblépni, újabb és újabb állomások felé, és közben tanulni, tapasztalni, megélni, néha elbukni, majd újra felállni – ez az élet, ez az az út, amin járni érdemes.

Hella Ildikó tanácsadó, coach

 

Kapcsolódó kurzus: