Az Igazi
„Azok a legtermészetesebb és legigazabb és legintenzívebb emberi vonzalmak, amelyek, mintegy elektromos szimpátia által keletkeznek a szívben. Egyszóval a lelki kötelékek közül azok bizonyulnak a legtisztábbnak és legtartósabbnak, amelyek egyetlen pillantás nyomán fogantak.” Edgar A. Poe
Vajon miért van olyan hihetetlenül mélyen az emberekbe kódolva, hogy vágyja az Igazit? Szándékosan írtam minden embert, mert nem hiszem, hogy ez női béklyó lenne. Szerintem a férfiak is pont annyira kívánják az Igazit, mint a nők. Egy társat, aki mellett harmóniában, egyetértésben, önfeladás nélkül lehet élni. Aki mellett az lehetsz, aki igazán vagy. És itt kezdődik a gubanc. Mert nem tudjuk, hogy igazán kik vagyunk. De erre majd később visszatérek.
Némiképp sajátosan értelmezem az Igazit. Nem tartom kizártnak, hogy Platónnak igaza van és egykoron tényleg megjelöltek minket, és azóta is a párunkat keressük több életen át. És azt sem tartom kizártnak, hogy akár több életet is élhettünk az Igazi mellett csak a boldogságot nem sikerült megélnünk. Nekem nem tisztem ebben állást foglalni, mert soha nem láttam, soha nem tapasztaltam. Nem vettem részt „tárjukfölazelőzőéletünket-szeánszon” és nem szóltak hozzám Atlantiszból sem. De az tény, hogy belénk van ültetve mélyen, még ha tagadják is néhányan.
Én hiszem, sőt tudom, hogy van. Ez az egy, amit mindig is tudtam, de nekem mást jelent, mint sokaknak. Hogy érthetőbb legyen, kezdem az elején. Az életem elején. 14 éves voltam, amikor önismereti tréningre száműztem magam. Sutba dobtam a bulikat, haverokat és a carpe diem-et, és önfelfedezésre indultam. Nem kényszerített erre senki. Tudni szerettem volna, ki vagyok, mit akarok. Miért vannak gondolatok a fejemben, miért nem érdekel az, ami mindenki mást igen. Megtaláltam. Megértettem. És 16 évesen úgy léptem vissza a világba, hogy pontosan ismertem az erényeimet, a hibáimat, határozott és stabil értékrendszerem volt. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy pontosan tudtam kit keresek, vagy még inkább, hogy milyet. Ekkor égtek belém Edgar A. Poe szavai kitörölhetetlenül, amit ma már a kvantumfizika is igazolt. Készen álltam az Igazira. Hittem én.
Senkit nem untatnék nyűgös életemmel, a lényeg, hogy nem voltam olyan készen, mint hittem, de azt azért tudtam, hogy kit várok. Az Igazit. És nem érem be kevesebbel. Mondanám, hogy ez egy makacs elhatározás volt, de nem. Újra és újra felülvizsgáltam e kívánságomat és mindig ugyanarra jutottam. Ez nem azt jelenti, hogy nem léptem kapcsolatba és adtam bele apait-anyait. De közben csak nem szűnt meg belül lobogó óhajom.
Vártam az Igazit. Hogy ez nem volt nehéz? 19 évről beszélünk és a felszínen tartott kívánságról, nem a tudatalattiba rejtett sóvárgásról. A vágyamat nem kompenzáltam sem vásárlással, sem szexszel, sem munkamániával, sem semmi mással. Megéltem, 19 évig minden nap. Konkrét sorscsapásnak éreztem ezt a várakozást, aminek a végén már rettenetesen gyűlöltem magam ezért. Gyűlöltem, hogy én beleragadtam ebbe a szentimentális, kislányos vattacukorba, miközben mások látszólag oly elégedetten élik mindennapos életüket. Gyengének, bénának, nyomorultnak és sokkal, de sokkal kevesebbnek éreztem magam a többi embernél. Hittem, hogy én már ledolgoztam a magamét és hamarosan jő a jutalom. Megint tévedtem, mert a neheze még csak most kezdődött. Nem tudtam akkor még, hogy a szomorúságnak van ilyen mélysége, és hogy a kilátástalanság lehet ennyire sötét, és hogy olyan mély fájdalom tör föl belőlem, amitől egyszerűen csak darabokra tépném magam. De van. És biztos ez is velejárója. Mégis összeállt az életem. A szanaszét heverő, látszólag teljesen értelmetlen és különálló kockák mind-mind a helyükre kerültek, ahogyan megértettem, amint megláttam az Igazit. Na persze nem akkor, amikor elém állt, hanem, amikor megláttam végül Őt magát. Az erejét és törékenységét. Az embert. És benne, általa magamat. Most visszakanyarodnék az elején fölvetett gubancra, merthogy nem ismerjük magunkat. Teljesen legalábbis nem. A valódi önismereti tréning a találkozáskor kezdődött és ez nehezebb bármilyen más találkozásnál. Mégis életem egyik leggyönyörűbb felismerése volt, mikor megértettem a 19 év várakozás célját. És lassan mindent. Életem minden történését és szereplőjét, a fejembe ragadt idézeteket, a mélyen bennem dobogó hitet, hogy van Igazi. Sőt, az olyan apróságok is értelmet nyertek, melyek mindig is foglalkoztattak, mint például, hogy miért főzök máshogyan, mint ahogy édesanyámtól láttam, miért a férfi mell jelenti nekem a biztonságot. Megértettem, miért lett 16 évesen a legfőbb erény számomra a bátorság. Miért fontos egy emberben a tisztaság és ártatlanság, a szenvedély és tisztesség. Így értettem meg a szüleimet is. Azt, hogy miért szántak nekem nehezebb utat, miért adtak keményebb leckéket, kevesebb elismerést, nagyobb elvárásokat. Általa értettem meg, hogy minden gyermeküknek ugyan azt tették a batyujukba, én használtam máshogyan a szülői útravalót. És ma már hihetetlenül hálás vagyok nekik ezekért. Mert Hozzá készítettek.
Életem minden történése, minden ismerete, minden eseménye, minden fontosabb szereplője erre a találkozásra készített és ide vezetett. Ez az Igazi. Aki minden kérdésedet megválaszolja, aki által minden, de minden a helyére kerül. És ha ez megtörténik, akkor válik mélyen érthetővé az, hogy vezetve vagy. Hogy az élet igenis előre eltervezett rendben, felfoghatatlan rendben működik. Így tudtam megszeretni vagy még inkább elfogadni önmagamat. És így lett egyetlen pillanat fontosabb minden másnál.
Szívesen mondanám, hogy itt az út vége és a happy end, de nem tehetem. Még nem vagyok rá kész. Sok kockám hever még parlagon. De egy tanácsom azért van a még el nem indulóknak és az úton lévőknek:
Hinned kell az Igaziban, különben mi értelme holnap fölébredni!