Egy Férfi születése

szerkesztőség szerkesztőség on december 1, 2017

Születés élmény ez. Egy ideje már. Konkrétan az. Esetemben szülőcsatorna, a fejem már kint van. Az itt és most nyugodt és ismerős, de közben tudom, hogy kívül a világ, az ismeretlen, a nagyobb, amivel nyilvánvalóan van dolgom, itt és most tudom, mert érzem, kívül a jövő tehát…

Ami a küldetésem, ami félelmetes, de nincsen már más lehetőség, mint kifelé mégis elindulni, haladni tovább, bármilyen szűk az átjáró, bármilyen félelmetes, hogy új, hogy más létmód vár, és nem csak mert vonz, mert lelkesít, amit ebből már látok, amit a feladatomnak érzek, a dolgom, hanem azért is mert a hely fogyott el belül közben, szűk, valóságosan kinőttem, amit a kenyér válságának hívok, hogy feléltem a hernyóként felhalmozott tartalékot a bábban, ezzel a falaimat is lebontottam, igen, de most lépnem, ugranom kell a világba újra bele, tehát kérni, sőt, aratni is, nem is egyszerűen, hogy nekem legyen kenyér, hanem mások miatt is, aki bennem áll, akik rám támaszkodnak, mert nem lesz vetőmag tavaszra, ha tovább széplelkűsködöm, ha nem állok ki érte, magunkért, magamért.

Ráció és érzések helycseréje,

aminek ehhez meg kellett történnie. Ráció alapon tájékozódtam az életem nagy részében, de az Utam immár az irracionális felé van, olyannyira, hogy ezt már racionálisan is tudom, képes vagyok belátni, hogy mennem arra, az ismeretlenbe és kiszámíthatatlanba kell. Amitől ez az egész megváltozott. Mert a ráció funkciója így immár nem az irány, nem rájövök, hogy merre, egyáltalán, többé sosem, hanem azt a megérzéseim tudják, szó szerint villannak az időszerű válaszok be, egy ideje már, viszont a ráció marad az, ami a mozdulatot lehetővé teszi. A ráció valóságos kard, penge éles, de a kard nem az irányt tudja, mint korábban ezt hittem, hanem az Irányt a szív tudja, viszont a kard vagdal, kaszabol, vág magam körül, itt és most teret, a kard helyesen használva tehát az engem rabságban tartó indák, esetenként, hálók, akár kezek elvagására szolgál. Kemény ez. Így és ettől harc, tehát, a Férfi születése, ahol az értelmem fénye, az élesre csiszolt penge elszakadni segít mindattól, ami korlátoz és visszatart, magamat elvágni eszköz a megértés, hogy így a lelkesítő, tehát irracionális irányba lépni tudjak.

Konkrét születés. Konkrét Harc. Konkrétan az Életért.

Jutalma pedig a katarzis. Mert így, tehát tapasztalva, funkcióm szerint hasznosulva, a fényre kijutva, az első, még fájdalmas lélegzetvétel nyomán, derül ki, hogy nagyobb, nekem nagyobb élmény a hasznosulás, és bekapcsoltság, tehát a konkrét irány, konkrét ügy, konkrét csapat, tehát a konkrét hely, a konkrét funkció elfoglalása, mint az indulás tágasságának, a bármi lehetőségének mámora valaha is volt. Érdekes ez nagyon. Hogy magam miatt ragaszkodom a funkciómhoz, engedem, sőt akarom tehát a bármi valamivé szűkülését, ami által szó szerint veszítem az egész világot el, lemondok róla, hiszen bármi lehettem, bármit csinálhattam volna, és már nem, mert ennek egy apró kicsi, de konkrét és funkcionális darabjává így szűkülök, ami által mégis megnyerem az egészet is, mert a helyemre beállva részévé válok, csakis így válthatok részévé. Csodaszép ez. Hogy a bármi tágas végtelenségéből való továbblépés tehát nem az, amit korábban arrogáns módon hittem, hogy meditáció és jelenlét útján mindenné tágulok, egyáltalán nem, igen, de még nem, hanem most előbb a valami korszaka jön el, ami a minden konkrét része tehát, és konkrét harc, és ebben konkrétan vagyok felmérhetetlenül boldogabb, nekem ez nagyobb élmény, a korlátos valamit, a dolgomat csinálni, mint amikor még a bármi korlátlan végtelenségébe bámultam mámorosan.

Új dimenzióval gazdagszik itt az ember,

anélkül, hogy a már megnyertet, tehát az itt és mostot, a jelent elvesztené. Az új dimenzió az Irány, az ügy, a feladat, amihez, igen, társak, és megélhetés is jár. A bőség érkezik az ember életébe így be, amint a Valamit választani, abba a Bármi korlátlanságát és a maga arroganciáját elengedve beleállni mer. Egy ügy. Egy hely. Az enyém. Csoda ez. Hogy látszólag veszítek, mert lemondok, de valójában csak gazdagszom. Mert maradnak a báb, a belső érzékenység idején felfedezett segédeszközök, sportok, meditáció, joga, és minden egyéb, csak épp a hasznosulás szolgálatába állnak azok is. Lenyűgöző ez. Ahogy a helyben egyensúlyozás közben szó szerint új dimenzió nyílik, világosodik meg, mert a köd, amiről nem is tudtam, hogy ködben állok, azt hittem, a mindenséget szemlélem, és erre a köd tisztulni kezd és kiderül, hogy nahát, akár haladhatok is, van irány, mert rajta állok egy úton, és hív, és lelkesít, mert bár irracionális, de tudom, hogy vezet valahova, hogy arra kell menjek, sőt, ha ez nem lenne elég, nahát, emberek körülöttem, mehetünk együtt is, sőt, akarnak velem jönni, kapcsolódhatunk, világos rend is sejlik már…

Kötél. Tánc.

Ez az élményem. Mintha olyan kötéltáncos lennék, akinek a kezében a meditáció és a gyakorlatok és jelent faggató eszközök a bot, amik az egyensúlyt, tehát a nyugalmat segítenek tartani, az új dimenzió pedig a kötél, tehát az út, tehát az Irány, sőt, kés éle ez, jobbra és balra szakadék, félelem, önzés, önközpontúság mélységei, és bár tudok róluk, de mégsem félek, nem nagyon, mert már megjártam a poklot, és vissza emelkedtem, aligha esem újra bele, előre, tehát, nagyszerű, hogy mégis Van Út, véget ér végre a semmiben lebegés. Így élem meg. Továbbá, hogy nem vagyok ebben egyedül, a kötéltáncban, nem egyedül adom ezt elő, hanem egy formáció része vagyok, konkrétan, ahol mások részben rám is támaszkodva tartják az egyensúlyukat, a botjuk része vagyok, ahogy, nahát, az én botom is átadott emberi tapasztalatokból, és hitből áll. Izgalmas ez, mert a mások, akik rám támaszkodnak érdekes módon nem terhesek, hanem épp hozzájárulnak az egyensúlyomhoz, alapvető fizika, hosszabb a bot, nagyobb a tömeg, könnyebb az egyensúlyt tartsam velük magamon, amihez azonban, hogy ez a helyzet előálljon, hogy tehát velük és általuk haladni könnyebben tudjak, előbb rendelkezésre kellett álljak, magam megmutatva, sőt, őszintén feltárva, mert az önfelvállalás, ami automatikusan hív másokat meg. Hát így. Ennyit, ezt tudom most. Jó Utat Nektek, Férfiak és Nők!

Joós István, 2014. szeptember 25.

Kapcsolódó élmények:

Hozzászólások