Amit utálok, amit szégyellek magamban, amit nehéz megmutassak az, hogy nem csak fény vagyok, hanem árnyék is. Föld is, por is, sár is, “rossz” is, hogy időnként támadnak bennem gátlástalan, brutálisan önző, sőt, erkölcstelen vágyak is.

Fontos ez, ennek elfogadása. És az ebből fakadó hazug, sőt “romlott” tettek elfogadása is. Önfelvállalás. Ezekkel együtt szembesülés, megengedés, megbocsátás, mert így csökken a szakadék én és önmagam között. Az aki most vagyok és az aki lenni akarok között, így inog egyre kevésbé az inga, így billenek egyre ritkábban ki, így egyre rövidebb időre. Amikor mégis, így tudom egyre jobban kezelni, amit mások rám vetítenek, folyamatosan vetítünk egymásra, vágyakat-sérelmeket, szinte mind, és minden ítéletünkkel magunkat találjuk el.

Ez az árnyék: ítéletek és az árnyékra önként tekintve, vagyok egyre kevésbé kiszolgáltatva az árnyékból erőt merítő vágyaknak. Ahová saját erőm folyik szét, ami bizonyosan hiányzik az életemből, az erőtlenség mindig hazugságot jelez, önbecsapást. Mindig árnyak elfojtott szörnyeivel birkózom, amikor erőtlen vagyok, tehát nem is vagyok erőtlen, nincs erőtlenség, csak nem tudok róla, hogy mire használom épp az erőt.

Árnyak és valóságosan szelídülnek, ahogy rájuk nézek, hiszen csak figyelmet akarnak, amit megtagadtam, elhazudtam, Én, és az árnyékra nézve máris mögé-bele látok, hogy nincs is ott semmi, hogy Én vagyok. A szeretet egy arca csak az árnyék is, olyan arc, amibe nem akartam, mert nem mertem eddig nézni. Ezért vet árnyat, ezért nő az ereje, ezért igáz le, ha magam magamtól rá nem nézek. A figyelem fényétől pedig szépen szétoszlik, felhők az égen, könnyű lelkendezni, amikor jól vagyok, igen; de magam vállalni, amikor kibillentem épp, az árnyakat… ez az igazi kérdés. És érdemes, sőt vállalni kell, segítség csak akkor érkezik, ha őszintén vállalom magam, az árnyékot is, hiszti nélkül, egyenesen.

Eleget rejtőztünk, az ember árnyék is, mindannyiunknak van, de félhomályban nem látszik az árnyék, félhomályban nem világos. Csak a napon, csak a napon nézhetek rá. Gyere hát ki a Napra, őszintén, bátran, nyugodtan. Ér esendőnek, ér embernek, ér önmagadnak lenni.

Joós István, 2012. szeptember 10.

Kapcsolódó élmények:

Hozzászólások