Sötét van, és egyre sötétebb lesz, és kevesen értik, és még kevesebben tudnak elébe menni, tehát sokan szenvednek, és nagyon jó ez így. Hogy miért?

Mert törnek az ágak. Tudom, hogy ez nem túl optimista, és én sem kérek minden napra ilyen próbát, de mégsem baj, hogy törnek az ágak. Mert tér nyílik. A fiatal, friss, gyengébb, sőt, igen, eddig elnyomott hajtásoknak. Mégpedig nem csak az erdőben, hanem a lelkünkben is. Ez az élményem. Hogy eszeveszett akarással haladva sokan túlkeményedtünk, és ami kemény az törik. Amire persze mondhatod, hogy a jég a hibás. Hogy nincsen fa, ami bírta, ami sértetlenül túlélt volna, hogy a legfiatalabbakból is törött, és ez igaz, én azonban mégis azt mondom, hogy nem a jég a hibás.

Mármint a Lényeg nem ez. Hanem, hogy változik, soha nem látott módon és tempóban változik a világ, amiben a túléléshez sokaknak törnie kell. Lásd ezt. Hogy akik ma törnek a szerencsésebbek, “jobbak”, életrevalóbbak, mert akik törni nem képesek ők az érzelmek esővizével átáztatott Földben a helyükről szakadnak a súly alatt ki. Szó szerint tövestül. Lásd ezt, és nyugodtan légy hálás, ha belőled / körülötted csak törik. Sokan törnek, szinte mind törünk mostanában. Talán csak a legfiatalabbak nem. És ez így van jól. Mert túl magasra, túl ágas-bogasra, túl ferdén vagy túl hosszan nőttünk. Az erőnkhöz, a helyzethez képest. Vedd végre észre, hogy a kettő ugyanaz, a törés pedig kegyelem, mert újabb esély, mert nem halál, hanem Lecke. De persze, igen, kitarthatsz annál, hogy a jég hibája…

Joós István, 2014. december 8.