Van úgy, hogy megrekedünk az úton… mert életenergiánk nagy része arra megy el, hogy bizonytalanságunk takargassuk.

Egyesek szerint az életközépi válság nem is létezik. Én személy szerint a saját bőrömön éreztem a hatását és nem is ismerek olyat, aki ne találkozott volna vele. Ez az átalakulás külső szemlélőként nem feltétlenül látványos. Nem mindenki ugrik fel és hagy ott csapot-papot. Van, aki csendben szenvedi végig, még beszélni sem mer róla. Mert mást hibáztatni, másokra panaszkodni az mindennapos jelenség, de beismerni, hogy én érzem magam legbelül egy utolsó senkinek…ez már nehéz. Nagyon nehéz. Nem is tesszük meg sokáig. Ezért nem is tudunk haladni, mert minden életenergiánk arra megy el, hogy kicsinységünket takargassuk.

Egy idilli világban lehetne olyan életet élni, hogy ez a krízis ne is jelenjen meg. Hogy fel sem merüljön – legalább is ne, mint válság, mint probléma, hanem max. mint a fejlődés velejárója. Pl. ha volt szerencséd olyan közegben élni, ahol a halál nem tabu, hanem az élet része, vagy ahol idősnek lenni nem ciki, hanem a bölcsességet jelenti. Mennyire más hozzáállás, mint amiben többségünk felnőtt! Ezenkívül, ha mindeddig tökéletesen elfogadtad magad olyannak amilyen vagy, ha hírből sem ismered a megfelelési kényszert, ha sikerült mindig önmagadhoz hű, bátor döntéseket hoznod, ha eddig is tudtad, hogy csakis te vagy a felelős a saját életedért, ha soha nem voltál megalkuvó és gyáva, ha mindig is tudtad ki vagy és miért vagy itt, ha nem a szülői minták szerint éltél, ha mindig is tudtál nemet mondani, ha nem játszottál szerepeket, ha mindig is voltak céljaid, ha mindig is tudtad, hogy a világban rend van, és képes voltál a folyamatos változásra, elfogadva a tökéletlenséged, ha tudtad mi az alázat és bátran vállaltad kicsinységed, akkor számodra az életközépi válság valóban nem létező fogalom!

Ám én úgy látom, többségünkkel ez kicsit másként történt….

Valamikor a múltban hoztunk olyan döntéseket, melyek nem feltétlenül vonzalomból születtek, hanem mondjuk hiányból vagy félelemből, majd kényelemből benne is maradtunk jó sokáig az így kialakult helyzetekben. Az is lehet, hogy azok a döntések akkor még időszerűek voltak és a javunkat szolgálták, de már nem aktuálisak. Felhúztunk egy álarcot, ami egy idő után szorítani kezdett. Le lehet élni egy életet a maszkkal. Még ha kényelmetlen is. Idővel megszokja az ember a viszketést. Rendben van ez is. Vagy szabad észrevenni, hogy a maszk már felesleges, hogy a régi döntések, minták már nem időszerűek és új döntéseket hozni. Bármelyik jó.

 

Amikor szorítani kezd az álarc…ez az életközépi válság kezdete.
Akárhány éves vagy is.

 

Ha változtatnál, ajánljuk a válságtanácsadóval kísért válságnavigáció folyamatot.