A lélek sötét éjszakája

szerkesztőség szerkesztőség on november 21, 2017

Az ősidőkben az emberek tudták Istent, a Rendet, összhangban, egységben álltak, nem is lehetett másképp, kevésbé voltak individuumok. Aztán a görögséggel lendült az egyéniség, az öntudat, a logika – miközben megjelent a külső, emberi rend, a római jog, és a belső, az Egyház. Évezredeken át kötelező is maradt, kívül s belül, állam és egyház, a francia forradalom óta viszont már nem az, világi és szellemi rend szétvált, lelki témákban az ember ma szabad, ma hihetem magam a világ központjának, élhetnek eszerint.

Elvehetem, amit akarok, akár hosszan is, innen a káosz. És a Csoda épp ez. Szerintem, hogy ma valóban szabad akaratból juthatunk el, sőt, csak így juthatunk el a jóra, az igazra és a szépre, talán soha még nem volt ilyen szabad, ilyen felelős, ilyen kegyelem az emberi létezés.

Persze ehhez az Önzés zavaros sötétségén át vezet az út.

Nem születik Fény, nem születhet, míg meg nem tapasztaltuk az ellentétét. A ki vagyokhoz a ki NEM vagyokon keresztül vezet az út, tömegesen éljük ezt most. Tömegesen szenvednek már benne, tömegesen halnak hamarosan bele. Mert nem az önzés vagyunk. Nem a semmi. Nem a középpont nélküli hús-vér létező. Ellenkezőleg. Viszont, hogy erre rájöjjek előbb meg kellett tapasztaljam, aki nem vagyok. A valami magát csak így értelmezheti. Ha van mihez képest. Ha előbb megtudja, mi a semmi, mi ami nem ő. Ami a nem én vagyok. Ami nem az Én Vagyok.

A lélek sötét éjszakája. EZ.

Sokan megtorpannak itt. Pedig át kell menni a totális orientációvesztésen, a sötétségen, a mindennek a megkérdőjelezésén, pogányságon, a vágyak mély-mély bugyrain, a teljes tanácstalanságon. A pokoljárás addig tart, míg fel nem adom, addig tart, míg minden külső kapaszkodót és mankót és célt és akarást és hiedelmet el nem engedek és akkor … akkor azonnal itt a Fény. Belül. Az emberben a Fény. Az emberből. Az ember. Az ember Fia a fény, a belső mester, aki minden ember fia, az Én Vagyok.

Világosság. Egy csapásra.

Jól mondják, hogy a megvilágosodásba nem vezet út. Nincs út. Viszont azonnal ott vagyunk, még inkább: megjelenik bennünk a fény, amint nem akarjuk elérni, azonnal fényben járunk. Amint nem félünk, hogy nem érjük el, azonnal itt a fény, amint bízunk. És azonnal világos a helyünk is, a dolgunk, és érkeznek a társaink, és gyönyörűen ragyog a Nap a világra, amint nem akarunk semmit. Amint beérjük azzal, hogy Vagyunk. Sőt, hogy Én vagyok, hogy nem kell többet tudjunk, mint, hogy Én Vagyok.

Joós István, 2012. június 7.

Kapcsolódó élmények:

 

Hozzászólások