Amikor elfogadom a halált, a tényt, hogy elkerülhetetlen, akkor kezdek élni, mint a háborúban, aki elfogadja, hogy meghal, aki feladja, hogy túlélheti a csatát, az többé nem az életét védi, hanem épp “halált megvető bátorsággal” veti magát a Harcba.

És gyakran mégsem hal meg, minden valószínűség ellenére, és “emberfelettit” teljesít, és nagy hősként ünneplik őt, aki pedig csak feladta, mert döntött és a félelmet adta fel, nem a harcot. Aki nem akarja megóvni, tehát feladja életét, elnyeri azt, állandó döntésben vagyunk:

félek, vagy bízom.

Mint a repülés, csak az repülhet, aki elhiszi, hogy lehet és kiteszi magát a zuhanás, a viharok és a ragadozómadarak kockázatának és megteszi a maga erőfeszítését annak ellenére, hogy tudja, hogy a gravitáció, a szél és a sas sokkal hatalmasabb. Az élet a halálon túl van, a halál témáján túl, ahol minden akarás, minden félelem eltűnik, csak a Játék marad. Tehát a spontán, erőlködés nélküli időszerűség, az irány, a hit, a remény, az akarat, belesimulás, odaadás, szolgálat. Dicsőség és Hála, aminek meghalok, annak Ura vagyok, csak annak vagyok ura, aminek meghalok.

A Halál tulajdonképpen Kapu, ráadásul háromszorosan is.

Akire megfelelési vágyának csődje, túlfogyasztása, kibillentsége, felelőtlensége anyagi valóságát érintő válság formájában rádől – betegség, baleset, nélkülözés – az befelé indul. Ez az Első Halál, az ember meghal a világnak. az Irány változik ekkor meg, aki kifelé akart, belül kezd keresni, tézis után antitézis, szükségszerű, egyéni, közösségi és társadalmi szinten is … ezt a Második Halál: az akarás halála követi, kiderül, hogy a befelé tekintés is végtelen, a mélység feneketlen. Nem vagyok “megoldható”, bízni kell, ami egyben a repülés kulcsa is. Megtenni a magam részét, de elengedni azt a vélekedésemet, hogy én tudom, hogy én irányítok, mert nem. A bábból csak az jöhet ki, csak az repülhet, aki meghal az akarásnak, aki odaadja magát. A Harmadik pedig a biológiai halál, a fizikai létből kilépés, ami “csak” a Lecke zárása.

Ez a háromszoros halál, ami a teljes, tehát a lehetőségeket kiaknázó élet jellemzője. Első a világnak, magam válok fókusszá, Második magamnak, elengedem, hogy megoldhatom, Harmadik az anyagnak, hazatérés. A halál csak átváltás, mindhárom esetben, fókuszváltás, önazonosság korrekció, kibontakozás, tisztulás, elengedés.

Halálnak halálával halni pedig szintlépés.

Lenyűgöző még a témában számomra, hogy az ember milyen tökéletesen megvalósítja saját funkciójának pontos ellentétét is, mielőtt a mélyponton átesve a helyére áll. Hisztis kisfiú előbb a nőiesen érzékeny Vándort, és csak utána a Férfit, dacos királylány a férfias Amazont, mielőtt a Nőt. Tézis, antitézis, szintézis. Mindenütt ezt látom, minta, majd a minta ellentéte, majd az egyedi evolúciós lépés. Ezért jó minden neveltetés, minden sors, mert egyedire kondicionál, aminek előbb az egyedi ellentétét is tapasztalnom kell, mielőtt egyedi megoldást adok a témára; ami viszont mindig továbblépés, egyéni, de összemberi szinten is. Jól csinálom, aztán jót csinálok (vagy fordítva), majd végül jót és jól.

Társadalmi szinten parancs alapú totális rendszereket vált a demokratikus káosz, mielőtt a szolgálat alapú hierarchikus kapcsolódást elérnénk. Így emelkedünk, folyamatosan, halálokon át, amint elengedjük, hogy azon hisztizzünk, hogy a szüleink és a világ hogy elrontottak. Nem rontottak el, minden tökéletes, minden és mindenki, mert tökéletesen egyedi lelhetőség továbblépni, gazdagítani, szintézist alkotni. Rend van a teremtésben, s helyünk benne.

Joós István, 2012. november 12.

Hozzászólások