“Hogy döntöd el ki az, akit szolgálni tudsz, és aki ezt el is tudja fogadni?” Kaptam ezt a kérdést, a válasz egyszerű. Sehogy. Teszem.

Ha el akarom dönteni, ha tépelődöm, már csak akarás, már csak lehatárolt, korlátos kis tudat. Már csak az én erőlködésem, egó-projekt csak, magam a forrással összetévesztés, és nem az akarat. Munka vagy szerelem, mindegy, Nem szabad megalkudni, hanem bízni kell és lépni, bele, és ha úgy igaz, akkor tovább. Bele és tovább, bele és tovább, amíg meg nem adom magam, tudni fogod, érezni, felismered, mert egészen más az élmény. Nem “tudatos”, nem is “áldozat”, igazából “szolgálat” sem, gondolat sehol – hanem csak teszem, mert nem tudok mást tenni, csak áramlok, mint a víz, önfeledten játszom, mint egy gyermek, Tánc, mert a zene visz, mert sodor; mert esélyem sincs, mert öröm, mert ellenállni képtelenség, fel sem merül, magam sem értem. De teszem, adok, gondolkodás és kérés nélkül, a kincseim, magam, a mindenem, mert igen, nekem jó.

Az írás például ilyen. Számomra. A szavak. Itt. A folyamat.

Úgy tűnhet, írok, de valójában nem. Valójában csak szerkesztek. Kirobban valami belőlem, ÁRAD, időnként, szinte erőszakos, és utólag olvasom, csodálkozva én is. Szerkesztem picit, és kiteszem figyelem, odaadás, az akaratom félreállása a kulcs. Teszem, amit érzek, a zenét követem, előadások is így születnek, csak mondom, a szivesseg.net is. Kulcs, hogy nem akarok semmit, nem akarok semmit mondani, és nem akarom, hogy bárki bármit megértsen, és végképp nem akarok segíteni. Nem, csak mondom, írom, csak vagyok, mert öröm, nekem öröm a tánc és mert valójában nem tehetek mást. Tehetek, de szenvedés volt, próbáltam, nem jó elzárni, nekem nem; tehát önzésből írok és önzésből beszélek. Játék, ami függést okoz, mint minden játék. Ezért vagyunk itt. Mindenkinek megvan a játéka, tehetsége, függése, tánca – mind Egy – a Férfi Zenéhez-Ügyhöz, a Nő Férfihoz kapcsolódik. Végül, nagy kirakós, egymást egészítő darabkák, a zene rendez, az én játékom a szavak, a vezetés. A tiéd valószínűleg más, ami neked árad, ami neked, és a környezetednek öröm, a Férfi, akinek Te nem tudsz ellenállni, akinek nem is akarsz, Ő.

Az nyer, aki mer. Adni. Mindent.

Máig félelmetes. A szavak. A csatornaság. A tánc. De csak, ha belegondolok, olyankor kicsinek érzem magam, és póznak, tetszelgésnek; de amikor teszem, akkor árad. És végtelen és hatalmas és nyugalom és derű és kapcsolat, szó szerint bekötöttség, erő, és olyankor pontosan tudom, hogy nem belőlem fakad. Eszköz vagyok, Ember, aki áll, aki harcol, aki tartja a fényt, aki táncol, nekem ez a helyem. Elméletben nem találtam rá, hanem tapasztalás útján, válságok, szenvedés árán tanulom a kapaszkodókat, a látszat biztonságot elengedni, máig, sok minden elvétetett és így lett helyem. Helyem, ahol nem gondolkodom ilyen a helyem.

Neked is van – mindenkinek, a kérdés csak, hogy kitartok-e a meg nem alkuvásban, a keresést is elengedve tenni. Tehát követni megtanulok-e, megadom-e magam a zenének, amihez be kell lépni az időszerű újba. Jó, de továbblépni is kell, amikor a ’van’ már idejétmúlt (rossz) ennyi a kulcs, a változás, az érzések követése. A tánc, őszintén, térd meghajtása, szolgálat, szelíden, alázattal, kapcsolódva, szeretve, minden gazdagságom letéve. Bízz bennem, magadban, a rendben! Bízz, hogy a táncod, a helyed Te is felismered, lépj hát a semmibe, igen, a bizonytalanban. Lépni csak így lehet, a zenét követve és utólag, a bizalom útján derül ki, hogy a semmi valami és a tánc Boldogság.

Joós István, 2012. december 5.

 

Kapcsolódó ajánlás:

Hozzászólások