Sok mesét hallgattam gyermekkoromban. Most már én olvasom a gyerekeimnek és kezdem máshogy értelmezni, néha megérteni őket. Az egyik, mikor három figura a boltos, a király, meg a szegény öreg egymás után eltévednek az erdőben és az úgynevezett undok féreg, más néven süni aztán kivezeti őket.

Ismerték pedig az erdőt, de mégis úgy eltévedtek, hogy fűt-fát ígértek annak, aki kivezeti őket. Vagyis annál kicsit többet: vagyont, feleséget, gyermekké fogadást… Ezek nagyon kemény ígéretek, amik hatalmas elkeseredettséget tükröznek. Annyira nincs kilátásuk, hogy képesek beáldozni a vagyont, üzletet, sőt a családot is. Mindent. De fordítsuk meg: olyan állapota ez az eltévedt embernek, amikor minden addig biztonságot adó és természetesnek vélt körülménye megszűnhet. Benne van egy helyzetben, ami túlnőtt rajta, ami bekebelezte. Sűrű, sötét kerek erdő. Összecsapnak a hullámok fölötte, pedig reggel még szörfözött rajtuk. Anyagi, egzisztenciális, érzelmi síkon mindent elveszíthet.

Amikor itt az embernek reménye sincs, akkor belehal, szó szerint is akár, igen öngyilkossággal is. Mert ő maga nem képes kijutni az erdőből, abból a rengetegből, amiben amúgy sokszor vadászott már, amin sokszor keresztülment, ahol kötött üzletet, ahol embereket műtött, ahol tanított, ahol fuvarosként, vagy titkárnőként dolgozott. Nincs olyan már, hogy ÉN, itt megszűnik az ego régi értelmezése. A kezitcsókolom majd én megoldom nem segít többé. Mert körülöttem nem látok semmit, felnézek az égre és ott is sötétség van. Tán nincs is Isten, hiszen nem látom sem őt, sem semmit, érzelmileg persze. Az ember ilyenkor elcsügged, vagyis a szétesik és összeomlik talán kifejezőbbek. Csak a földet tudom nézni, a mindennapok taposómalma egy ideig tán még kitart. De lassan az idő is megszűnik. A halál pillanata és egyben Kegyelmi állapot is, hiszen nem kell szó szerint belehalni. Nézem a földet, ahol férgek és csúszómászók élnek. Egy kis dolog (mesében sündisznó, vagy más segítő állat), egy sugallat, érintés, telefonhívás, kép vagy beszélgetés… egy korábban lenézett tényező hoz változást. Kis dolog fog utat mutatni, ami rajtam kívül áll, és most mégis belép az életembe. De azt tudni kell, hogy amiket „beígértem” neki szabadulásom esetén, ő kikövetelheti magának. Ez a népmesei megoldó kulcs igaz ránk is; rólunk, emberekről szólnak a történetek. Az Élet bizony cserébe elvesz, és amikor ezt elfogadom, akkor kiderül, hogy az undok féreg valójában királyi vér.

Ez a törés bennem keletkezik, a nagyképűségem törik meg. Nagyon sok mese foglalkozik ezzel, mikor a „ki ha én nem” fiú és a „velem ezt nem lehet megtenni” lány törik el. És ez piszkosul nehéz, a váltás, mert az ember itt azzal szembesül, hogy bármit tettem, azok mind mögöttem vannak már. De közben nem látom a jövőt, mert a jelen is zsákutca. Itt van az ego mélypontja, mintha megszűnne, s vele én is. Sokan belehalnak, mert nem tudnak magukkal szembenézni. Nagyon nehéz, mert egyrészt el kell fogadni, hogy ami történt, megtörtént. Másrészt azt a kis fecni segítséget kell elfogadni, amit az Élet nyújt. Egy korábban lenézett, alantasnak vélt, mégis segítő kezet. Az lendít majd ki.

Meglátni azt, hogy eddigi életvitelem inverze is én vagyok, hogy létezik az érmemnek másik oldala döbbenetes élmény. Megélni ezt az élményt…hm… aki megtette már, az tudja igazán, hogy milyen. Életmódváltás, vidékre költözés, vallásosság, vagy épp vallástalanság. Mindegy. A közös bennük, hogy az ember egy intuíció hatására az ellenkező oldalával haladjon tovább előre. Aztán persze majd jön a teljes mellszélesség is. Idővel, hittel. Én ilyeneken mélázok mostanában. Sosem gondoltam például, hogy az irodalomhoz fűződő viszonyom egyszer túlnő egy ajánlott levél kitöltésén. Aztán megtörtént…

Ezért is érdemes népmeséket, mondákat is olvasni, mert sokkal több van bennük, mint hinnénk.

Zsöllye Margit, 2017. május 9.

 

Kapcsolódó élmények: