Soká a Sárkány rabja minden Nő, saját vágyai és félelmei a Sárkány.

Le kell ölni, nehéz egyrészt Stockholm-szindróma, szerelmes belé, vonzódik hozzá, a Sárkányhoz, félti. Másrészt nehéz az életet a Sárkány nélkül elképzelnie. Harmadrészt egyedül nem megy, nem lehet, hanem segítenie kell a királyfit, bízni benne, akiben érzed, amikor érzed, azonnal. Totálisan, pedig csak most, ma, néhány perce érkezett, és picit esetlen is, mégis. Bízni kell és így is, lehet hogy a sárkány győz, hogy levágja, hogy nyernek a félelmek; de akkor sem visszavonulást és elzárkózást tanulni, nem bezárkózni, kevésbé bízni, elaludni!

Hanem épp beengedni, jobban, a következőt, kockáztatni, bízni, még jobban, a Lovagban, aki érkezik. Érdekes ez a siker ugyanis nem a királyfin múlik, hanem a Nő Bizalmán.

Akiben Valóban Bízol, az le is fogja vágni a sárkányt.

Mindez onnan jut eszembe, hogy nagyon sok leveleket kapok panaszos királylányoktól  “én már unom” , “belefáradtam”, “kiégtem” , “feladnám, ha lenne erőm hozzá”…

Hiszti. Csak. Mindig. Nálam is.

Pontosan tudom, mert érzem mindig a következő lépést, mindenki pontosan érzi, de lépés helyett hisztizem, mert félek, pedig Lépni kell. Sőt, nem teszünk jót egymással, ha a hisztiző fejet soká simogatjuk, picit igen, erősíteni, reményt adni, de azon túl halogatáshoz már nem asszisztálni, szembesíteni! Mert Lépni kell. Fény sötét háttér előtt látszik, másképp nem tapasztalható, ezért jó az éjszaka, is, a sűrű sötét erdő, a személyes válság totális, abszolút mélypontja. Mert minél mélyebb, annál érzékenyebb lesz az észlelés, annál jobban látunk utána a sötétben, annál tisztább a Fény.

Születik… folyamatosan, mind-Én-kiben.

Joós István, 2012. december 5.

 

Kapcsolódó élmények:

Hozzászólások