Mindegy mit szeretnél, hanem, hogy kinek adod meg magad, csakis az számít. Végül. Valamint, hogy meddig.

Ha nem tetszik, ahogy Vezet, ha nem bírod tovább, ha nincs remény változásra, akkor ott kell hagyni, és visszaülni a padra, és várni, és aztán mást választani. Kemény ez nagyon. Hogy a Nő végül tényleg CSAK arról dönt, hogy kinek mond Igent. A kérők közül. Sőt.

A Férfi is. Végül a Férfi is csak arról dönt, hogy kinek mond igent, tehát melyik Ügyhöz, tehát melyik Vezetőhöz csatlakozik, milyen fegyvertársak mellé. Ami akkor is így van, ha maga indít valamit Vezetőként el.

Mindegy.

Nagyon, nagyon kemény ez. Hogy tehát szabad panaszkodni arról, hogy mit szeretnél, de azt a Vezető nem feltétlen, sőt, aligha hallja meg, mert ő úgy vezet, ahogy ő ma vezetni tud.

És nem a megmondástól lesz ebben jobb. Egyáltalán. Hanem a tapasztalástól. Hogy megy a Tánc, vagy nem megy, hogy szárnyal a Szimfónia, vagy káosz, élvezzük és klassz, vagy bukdácsolunk és fáj. Ebből tanul minden vezető, minden Férfi végül, és ebben az is nagyon fontos, az egyik legfontosabb visszajelzés, gyakran a változás, az ő továbblépésének feltétel, hogy én márpedig nem bírom tovább, és otthagyom, és mások is, míg végül nem megy úgy tovább,  és az egész rádől.

Joós István, 2014. január

 

Kapcsolódó élmények:

Hozzászólások