A másik feledet keresni felesleges. Nincsen!

Sokak meggyőződése, hogy a lelki társat, az iker-lángot, a nekem rendelt férfit vagy nőt kell a világban megtalálni, a másik felemet, akivel egykor egyek voltunk – lásd Platon leírása – és újra eggyé kell legyünk… én nem így gondolom. Nem így gondolom, sőt veszélyesnek érzem a megközelítést, mert a tökéletes összhang ígéretét hordozza.

Hogy ez miért gond? Mert az élet, tehát annak részeként a párkapcsolat tapasztalatom és meggyőződésem szerint munka, amit sokkal nehezebben fogad el, sokkal nehezebben vállal, sokkal nehezebben végez kitartóan, gondosan és jól, aki a tökéletesség ígéretét elhiszi.

Mint például én.

Évtizedeken át tértem ki, futamodtam meg, léptem “idejében” tovább a még mindig nem elég tökéletes kapcsolatokból és kapcsolat-kezdeményekből ez által a gondolat által is hajtva. Sőt. Arrogánsan hirdettem, hogy igazam van, hogy mindenki más ostoba, hogy kishitűek, akikre pedig vár, várt volna a még jobb, de nem mertek továbbmenni – míg aztán engem is utolért a végzet. Asszony formájában, akivel működöm. Jól. Lenyűgözően jól. És az derült ki, hogy ez abszolút nem, legkevésbé sem tökéletes, köze nincs a korábban fantáziált rózsaszín harmóniához, hanem nagyon is munka, amit viszont nagyon is képesek vagyunk jól végezni, ha a tökéletességről való ábrándozás helyett egyenesen beleállunk, válságokat is vállalva, aminek – láss csodát –

a tökéletesedés biztos eredménye.

Sokakat látok abban a reményben válni, hogy mással könnyű lesz. De nem. Nem lesz. Könnyű semmiképp. Elképesztően fontos ez, hogy az élet, a párkapcsolat mindenképp munka, aminek aszerint, hogy kivel vagyok a jellege bár változhat, de marad kőkemény, mert tökéletes emberek nincsenek, hanem tökéletesedni csakis egymással csiszolódva, tehát feszültségek és konfliktusok árán tudunk, amiken át haladva (talán) elérhető a fél szavakból is értjük egymást, majd újabb év(tized)ek után, hogy elcsendesedve nézzük a tüzet. Talán. HA a munkát beleteszed – annak aki, mindenképp muszáj a munkát előbb beletedd!