… Teszi fel többször a kérdést Andi.

Hát tegnap – talán életemben először – sikerült. Túl a harmincon és jó néhány év önfejlesztésen, önismereten és számtalan módszeren, tegnap végre mélyebb megértés és vele együtt tapasztalás érkezett.

Az érzelmeinket valamikor kisgyerekként öntudatlanul letiltottuk. Sokan sokféleképp írnak erről. Mondják, hogy különösen a negatívnak hitt érzésekre igaz ez (félelem, düh, harag, szomorúság, gyász, stb.). Valamikor régen azt találta ki az ember, hogy jobb lesz neki, ha ezeket nem érzi és örökítette ezt a mintát felnőttről gyerekre. Nem tudom, hogy Te, hogy vagy vele, de én valamikor út közben a pozitív érzéseket is kerülendőnek kezdtem tartani.

Egész kicsi gyerekként úgy találtam, akkor vagyok a legszerethetőbb, ha egyáltalán nem érzek és egy csendes, irányítható, alkalmazkodó apátia állapotában vagyok. Ekkor okozom ugyanis a legkevesebb gondot. Nem sírok, nem kiabálok fájdalmamban; nem visítok, vagy ugrálok hangosan az örömtől, nem futkározok, nem leszek ideges. Amit mondanak, kérnek, sőt gondolnak körülöttem, azt teljes odaadással teljesítem. Egyszerűen ezt tanultam meg. Aztán annyira besült ez a rendszer, hogy öntudatlan mechanizmus, rutin lett belőle. Észre sem vettem, hogy ezt csinálom immár magamon és a külvilágnak ehhez immár semmi köze sincs.

Olyan, mintha a gyerekkorban a külvilágról levideózott üzenetek – miszerint mindenkinek jobb, ha nem érzek – beleégtek volna a gondolataimba és egy belső monológgá váltak. „De béna voltál, Kitti! Már rég jobban kéne csinálnod!”, „Ne legyél már zavarban!”, „Úr Isten, mitől félsz? Mint egy óvodás, komolyan!”, „Ne beszélj már ilyen hangosan!”, „Minek örülsz? Úgy is el fog múlni.” stb. Végtelen a sor. Folyamatos és kegyetlen belső monológ arról, hogy mit nem volna szabad, és hogy milyen béna vagyok, hogy még mindig nem tudok „normális” lenni. Persze az agresszív ellenállástól emberközi kapcsolatokban is minden fél befeszül, makacsabb lesz, megfeszíti magát és a nézőpontját, úgy ez az érzésekkel sincsen másképp.

„Mikor esik meg végre a szíved önmagadon?” Mikor tudod végre megengedni magadnak azt, hogy érezz? Elképesztően más állapot és minőség, ha sikerül hagyni, hogy épp azt érezzem, amit. Együttérzőn, mintha egy kisgyerekhez fordulnék, megértve, hogy ha elesik vagy veszteség éri, igen is van miért sírnia. Megértve, hogy ha túlcsordul a szívében az öröm, akkor ugrálni, futkosni, vagy visítani fog. Megértve, hogy ember; és mint ilyen, nem tökéletes. És vele lenni minden állapotában.

És óhatatlanul eszembe jutott, ami már olyan sokszor. Hogy ahogy viselkedek önmagammal, úgy viselkedem a környezetemmel és különösen a gyerekekkel/gyerekeimmel is. Aki magával nem együttérző, az mással sem tud valóságosan az lenni. Elsődleges feladatunk tehát, hogy magunkkal találjunk békét.

Frei Kitti