No jó. Akkor tehát tegye fel a kezét, aki még soha életében nem bántalmazott senkit! Komolyan kérdezem. Ha pedig fent van most a kezed, akkor nézz mélyen magadba…

Hallom, igen, hogy a mérték nem mindegy? Hmm. És hol a határ? Pontosan hol? Hogy a fizikai agresszió sokkal súlyosabb, mint a lelki? Mintha sokan nem értenének ezzel egyet, különösen akiknek gyerekkori élménye a terror.

Értem, hogy az emberek egy jelentős része él úgynevezett “bántalmazó kapcsolatban”, a tegnapi írás nem nekik szólt, de akkor most tovább, mert már nem elkerülhető: véleményem szerint az emberek száz százaléka él olykor bántalmazó kapcsolatban. Mégpedig MINDIG kölcsönösen.

Itt vagyok például én. Bántalmaztam. Igen. Kiabáltam, fogtam erőszakkal le, ütöttem meg, büntettem csenddel. Hogy miért? Mert ellenségemnek éreztem a nőt ezekben a pillanatokban, sőt a boldogságunk és önmaga ellenségének is, ami által, tehát a felőle irányomban érzékelt lelki agresszió által az adott pillanatban bántalmazva éreztem magam. Erő ellen állítottam erőt. Mindig. Soha nem sportból. Az ő számomra kibillent, tehát szerintem helytelen viselkedését akartam megszüntetni, és ÉRTEM, hogy az eszköz esetleg hibás volt, de kínomban próbáltam más viselkedésre szorítani. Szánalmas, ostoba, primitív, arrogáns – sorold a jelzőket nyugodtan, nem felmenteni akarom magam, hanem a szándékot szeretném, hogy értsd!

Ölelted már szelíd erőszakkal zokogásba, majd békébe másikat? Ilyen volt. Nekem. Mindig. A kiinduló szándék ilyen, csak nem mindig sikerült… és amikor nem, akkor kétségbeesésemben mentem a kilátástalan helyzetből a növekvő agresszió felé tovább. Pontosabban zuhantam. Szándékos döntés nélkül, a kapcsolódás kudarcát látva, sötét magányban, az elkeseredés hullámai által betemetve, az akkor akár legyen most itt mindennek vége ön- és világpusztító lelkiállapotában.

Ítélj csak bátran! De Te talán sosem?

Megfigyelésem, hogy “felnőttek” közötti kapcsolódásokban általában – és tudtán kívül – maga is bántalmazó, akit bántalmaznak, hogy nincsen egyoldalú háború, nem lehet, nem vagyunk egymás jó társai, ha ellenségeskedés tör ki, akkor bizonyosan lehettünk volna jobbak. Hmm. Miért nagyobb a fizikai bántalmazás súlya, mint a lelki? Hiszti például. Elborult állapot, amikor a másikat felelőssé tesszük, valótlan vádakkal bombázzuk. Vagy a passzív agresszió. A kölcsönösen elfogadó kommunikáció, tehát a jó emberi kapcsolódás iránti alapvető igény elleni támadás, hogy ebből én kivonulok, nem válaszolok, legyintek rád, hiába ágálsz, hülye vagy, megszakítom. Lenyűgözően bántó. ÉRTEM, hogy ne verjük egymást, de a hiszti és az agresszív, egyoldalú csend miért nem ugyanígy tabu?

Megfigyelésem, hogy “felnőttek” közötti kapcsolódásban általában – és tudtán kívül – maga is bántalmazó, akit bántalmaznak. Részes. A helyzet kialakulásában szerepe volt, nem fajul idáig, ha ő másképp viselkedik, amit hatalmában állt. Volna. Csak persze a nagy szent szabadság… nehogy már igazodnom kelljen, “jogomban áll a véleményemet őszintén elmondani!!!” Igaz. Meg is van az eredménye.

Bántalmaztak? Hmm. És Te őt biztos, hogy nem? Esetleg élvezed olykor, hogy elszenvedheted? Illetve miért vagy még mindig vele – miért maradtál tovább is vele – ha nem… miért hagyod, miért hagytad?

Érdekes ez. Mintha mélyen benn valahogy tudná sok esetben, akit “bántalmaznak”, hogy bizonyos mértékig ludas a történtekben, túlzásba esett vagy nem állt magáért ki, így tehát lehet, hogy megérdemli, a szubjektív élménye ez, hogy “rászolgált” vagy “értünk hoz áldozatot” és ezért nem törik el a szerelem, ezért nem szakad el a függés, ezért nem lép ki mégsem. Hmm. Mintha a felelősséget pontosan az által vállalná az ember, hogy marad. Ezért nem ábrándul a másikból ki, akár súlyos attrocitások ellenére sem – mintha a maradás ténye a bántalmazót tehát felmentené, mert bár nem működünk tökéletesen, de a kapcsolat nem szakad meg, dolgunk továbbra is egymással van, és a békülés fergeteges.

Erőszak. Olyan könnyű egyben elutasítani, csak épp marad az élet része ettől még, és sokkal vadabbul veszi uralma alá olykor azt, aki megtagadja, hogy lenne. Szerintem az emberség része, hogy olykor erőszakot is alkalmazunk, aminek a szelíd, szeretetteljesen zokogásba ölelő verziója kimondottan értékes, hanem az alkalmazás helyes módja és mértéke viszont nagyon érzékeny. Túlkapások által is tanuljuk. Az emberi út része a bántalmazás szerintem, szükségszerűen történik olykor, szelídebb vagy durvább formákban, aszerint ahol tartunk, de minden emberi kapcsolatban, sőt fontos értéke a csiszolódás, amit ez eredményez. “Bántalmazó” és “bántalmazott” számára egyaránt… végül talán nem is megkülönböztethető, hogy melyik melyik.

Hogy hogy mondhatok ilyet? Nagyon egyszerű! Szerintem nincsenek rossz emberek, tehát szándékos gonoszság, szándékos bántalmazás sincsen, hanem csak rosszul lévő, tehát szenvedő emberek vannak. Félelem, kishitűség, önközpontúság, tehát gyengeség és gyávaság okán. Jelenleg sok. Ha figyelek rá és hiszek benne, jobban lesz, szeretni fog, ha vitatkozom vele és követelek tőle, rosszabbul, míg akár bánt. Szinte bárki.

Lásd a hozzám érkező reakciókat. Nyilvánvalóan nem rossz senki ezen emberek közül, mégis sokan vannak, akik bántani próbálnak, jelen esetben engem. Pontosabban – és a különbség fontos – számomra bántó módon védik magukat attól, amit mondok. Szabad. Rendben van. Csiszolódom általuk, hogy még türelmesebben, még elfogadóbban, még szelídebben mondjam, amit helyesnek érzek épp, és nyilván ők is csiszolódnak az élmény által, saját indulatukkal és agressziójukkal idővel szembesülve. Hmm. Hálás vagyok Nektek, “bántalmazók”, mert általatok is leszek egyre jobb.

Joós István

 

p.s.
Darázsfészekbe nyúltam tegnap – ld. A férfi SOHA nem akarja a nőt bántani! –, akaratom ellenére, figyelmetlenségem okán, ezért e mai tisztázó írás, aminek margóján fontosnak tartom megjegyezni, hogy NEM a választási lehetőséget vagy arra való képességet nélkülöző emberek által elszenvedett bántalmazásról írok. Itt sem. Hanem átlagos kapcsolatokról, ahol VAN a feleknek választása. Kiszolgáltatott emberek bántalmazása bűntény, ahol a társadalom kell tudjon segítséget nyújtson.

p.p.s
Három évvel később biggyesztek még egy gondolatot hozzá: “bántalmazó kapcsolat” helyett szerintem sokkal pontosabb, hogy “háborús kapcsolat”. A magam részéről mostantól ezt használom hasonló helyzetekre. Mert kifejezi, hogy a) mindkettő részt vesz benne; b) hogy támadok vagy elszenvedek igazából csak stratégia; c) segít rálátni, hogy a totális győzelem (vagy önfeláldozás) egyikünket elpusztítja; d) valóban NYERNI az tud, aki feladja.