Sokak szerint van komoly válságban az ország. És igen, és is így látom, azonban ez nem baj szerintem, sőt épp bíztató, mert azt mutatja, hogy megújulás előtt állunk.

Nemzeti ünnepre ébredve egyik első gondolatom volt, hogy van-e még egyáltalán. Ünnep nyilvánvalóan nincs, nem érzem, hogy lenne, hanem: Nemzet van-e. Másrészt aztán könnyezve énekeltem a himnuszt a mise végén, ami megnyugtatott – de akkor hogy is van ez?

Mintha egy a belső megosztottság feszültségét világ ellen kiabálva mindenkivel kötözködő megkésett tinédzser-kori válság közepén lennénk, össznemzeti szinten, mégpedig pontosan a mi jók és igazak vagyunk, míg a másik oldal becstelen és rossz törésvonal mentén. Ami nem csak az ünneplést lehetetleníti el – így legfeljebb megemlékezés megy – hanem a nemzet is válságba került.

Hogy ez baj? Nem. Szerintem NEM baj, ezért írok most, hogy ezt elmondjam, ne lázadj, ne mutogasd másokra, ne keress felelőst, mert fontos és értékes, ami van – sőt én teljes szívemből kívánom, hogy még rosszabbul legyen az ország, minél hamarabb, hogy aztán ebből megújulás is gyorsabban következzék majd.

Ugyanis a nemzet erős. Mindig is az. Az én himnusz közben elmorzsolt könnyeim és sokak könnyei mutatják pontosan ezt, hogy válságba a nemzet legkevésbé sem jutott, nem is fog, amíg a nyelv, az eszme és a szent ima él, hanem válságban a nemzet letéteményesei, a hatalom gyakorlói, a magyar elit van “csak”. Talán épp 56 miatt… Mert a 48-ban megfogant, majd 18-19 és 46-49 és 1956 fájdalmas vetélései után 89-ben végre életképesen születő köztársaság a forradalom nemzetlélekben akkor még friss emléke nyomán “kényszeresen” kockázatkerülő módon, tehát “császárral” indult az útján, ami szükségszerűen eredményezett engedményeket. Tehát megalkuvást is.

Ennek isszuk szerintem a levét, és ez az, ami napjainkban egyre elviselhetetlenebb, hogy nagy megtisztulás a másik oldalon nem volt, tehát az egyik oldalon sem lehetett, a gyöngyöket betaposták a disznók, bármilyen tiszta is volt a szándék, az új elit a régivel összekeveredett. No és így vagyunk ma itt. Szerintem. És ez jó, szerintem, mert túl ma így élünk, hála a jelenlegi elit tagjainak, legőszintébben – de másrészt fontos, hogy ez NEM a végállomás még. Az önmagunkba zárkózás nemzeti elit által képviselt politikája az egész nemzetet fordítja tudat alatt működve magába, tehát egymás ellen, innen az acsarkodás, holott Boldog a magyar csakis kapcsolódva lehet. Szent István, Mátyás, kiegyezés – a világra és más népekre nyitva voltunk mindig is legboldogabbak.

Igenis tudunk tehát jobbat. MA is.

Amihez viszont szenvedni kell, most, még, mert a megújulás csakis belülről jöhet, belülről kell jöjjön, immár egymás és a világ előtt, nyílt sisakkal megvívott őszinte harc által, a mutyi helyett. Amihez szenvedni kell. MÉG. Mert még mindig nem fáj a jelen eléggé. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy az új elit első fecskéi még mindig nem álltak ki, még mindig kicsinek, még mindig esélytelennek érzik magukat.

Az öntörvényűség és önigazolás, tehát a magát feljogosítottnak érző arrogancia nagy válságát éljük szerintem ma – korszakos ábrámon (ami igen, közösségekre is értelmezhető) az abszolút mélypont előtti időszak ez –, és ennek tünete “csak” a töredezettség, a magány, az egymás ellen fordulás.

Számomra ez rendben, sőt nagyon ígéretes, mert a mértéke egyre elviselhetetlenebb. Nekünk, átlagembereknek. A bárka még úszik, de a népek árja egyre jobban háborog, ami szükségszerűen kell átrendeződést hozzon hamarosan. Mégpedig jelentőset. A hatalmat gyakorlók minden óvintézkedése ellenére. Ugyanis olyan irányból indul majd az új, amit nem hisznek el, hogy lehetséges volna, tehát nem várnak, tehát amire készülni sem tudnak. Szép ez nagyon. A rend. Túltelített oldatra emlékeztet a magyar társadalom, ami kristályszemként már csak a megfelelő személyiséget várja, egyetlen embert, becsület, erő, tartás, alázat, szelídség, hogy köré – hogy hozzá kapcsolódva / általa támasztva – az új rendszer, új elit, új vezetés villámsebesen születhessen. Én legalábbis így érzem. Hogy a jelenlegi rezsimből induló reform pontosan a közös vakság, a közös arrogancia, a közös “bűnök” okán kilátástalan, hanem a tiszta és igaz kívülről és belülről, tehát az átlagemberek közül érkezik majd. Hamarosan.

Éljen a magyar nemzet!
Sőt. A magyar nemzet él. És élni is fog. A részvételünk által.

Joós István