A férfi SOHA nem akar Téged bántani. Hanem botladozik olykor. A világban akad meg a lába, ettől billen ki, eközben botlik esetleg Beléd, esik át Rajtad, is, és ezért rúg meg, nem mert bántani akar, hanem mert dől, repül a lába, és így sikerül épp, mert túlzottan kibillent már, és nem tudja a mozdulatot megfogni.

Olyan lenyűgöző arrogancia nőnek azt képzelnie, hogy a férfi bánt, bántani akar. Sosem igaz. Hanem ami bántásnak tűnik valójában “csak” azt jelenti, hogy nincsen épp jól. Az élet billenti ilyenkor ki, vitája a világgal van, ott nem boldogul úgy, ahogy szeretne – NEM rólad szól az állapota. Hanem Tőled épp segítséget remél. Remélne. És aztán persze mélyebbre zuhan, amikor ezt nem kapja meg, dühöngő őrültté látszólag minden ok nélkül ezért válik egy pillanat alatt, amikor értő figyelem és megnyugtatás helyett hiszti és “kikérem magamnak, hogy boxzsáknak engem használsz” a nő felől a jussa.

Nagyon, nagyon, nagyon – szavakba nehezen foglalhatóan bántó a férfi oldaláról ez. Hogy a nő feltételezi, hogy bántani akarnám, szándékkal, pedig én SOHA nem tennék ilyet magamtól, hiszen részem, hiszen szeretem, hiszen nélküle nem működik az élet.

Bántó, sőt kiábrándító. Ez. Ami által a választásában tud a férfi elbizonytalanodni, hogy nem egyszerűen nem értik, nem csak segítséget nem kap, de a nőben ilyenkor komolyan felmerül, ami benne magában sosem, hogy “mit keresek én itt”. A férfit letaglózza, ha ezt meg lehet kérdőjelezni. Elbizonytalanítja, sőt egzisztenciális veszélyként értelmezi, hogy a nőnek ez egyáltalán eszébe tudott jutni, ami számára lehetetlen, mert ő a legnagyobb viharok esetén sem tudja a küldetését feladni.

Hogy miért mesélem? Talán a fiatalok miatt leginkább, mert felnőtt nőkből ezt tökéletlenséget és esendőséget – tehát az emberséget – meg nem engedő királylány allűrt “kinevelni” kedves szavakkal lehetetlen már, őket csakis a szenvedés ébreszti belátásra, lassan, sok hiszti és vita és kínlódás árán, idővel, hogy belül bár szintén nem konfliktusmentes, de jobb. Viszont a fiatalok esetében talán tehetnénk azért, hogy megelőzzük ezt az ábrándot… terjesszük, hogy téves, sőt beképzelt és arrogáns az állandó harmónia megkövetelése, ugyanúgy nem érdemelsz tökéletes, tehát mindig kedves férfit, ahogy magad sem vagy az!

A férfi tökéletlen és/tehát: Munka.

Sőt az is marad. Amíg éltek. Hullámok mindig is lesznek, és ezeken viszonylag nyugodtan navigálni csakis az tud, aki a “boldogan éltek, amíg meg nem haltak” konfliktusmentes rózsaszín álmát elengedni tudja, ugyanis minél jobban szeretnéd a konfliktusmentességet, annál nagyobbak lesznek, mert annál kevésbé tudod őket megengedni, tehát annál görcsösebb, sértettebb, értetlenebb leszel, amikor a férfi hangulatai formájában az élet hullámai Téged is dobálnak, és én garantálom, hogy fognak.

img_2978

NEM Rólad szól, ha ideges vagy frusztrált vagy csalódott a férfi, NE vedd magadra – és a már esetleg dühöngő verzióban is kell lásd az embert, ugyanő, csak rosszul van épp, sőt akár cserbenhagyva is érzi már magát, fogadd el, figyelj, nyugtasd meg, higgy Benne!

Joós István

 

p.s.
Azonnal érkezett persze a kérdés, hogy és ha a nő billen? Fordítva is igaz mindez, igen. Csakhogy… ha mindketten a világban botladozunk, akkor senki nincs belül, azaz senkinek nem lesz tartaléka a másikat megnyugtatni, tehát előbb vagy utóbb, de bizonyos a katasztrófa. Dönteni kell tehát. Vagy a férfi támasztja a nőt, mely esetben a férfi a nőre nem támaszkodhat, hanem neki más stabil pont kell (barátnő?, anyuka?, haver?, lelkivezető?, főnök?, pszichológus?, szerető?, dráma-csoport? … akarod ezt egyáltalán vagy inkább figyelsz rá magad?) – vagy a nő a férfit, mely esetben más, bölcsebb nők számára fontos, hogy legyenek (barátnő, női kör, lelkivezető … édesanya ritkán alkalmas)! Hallom, igen, de az oda-vissza nem működik, sőt háborúhoz vezet, mert túl gyakran billentek egyidőben, az ember közösségi lény, kettesben NEM megy!

p.p.s.
Nem az úgynevezett “bántalmazó kapcsolatokról” írok. Arról ez a másik cikk szól, de ez is csak hétköznapi értelemben: “Senki nem bántalmazó, és mindenki az.