Egyszemélyes házasság. El tudod képzelni? Pedig időszerű, ugyanis Hollandiában, Svédországban, Ausztráliában, Kanadában, Angliában, Amerikában és Japánban már valóságosan tartanak ilyet emberek. Jobban belegondolva nekünk, itthon sem ártana…

Megfigyelésem, hogy az önközpontúság a párkapcsolatok legnagyobb akadálya, amit ilyenformán őszintén felvállalni, sőt ünnepbe foglalni talán nagyon is hasznos. Házasság, magammal. Komoly szertartás keretei között, esküvel, a barátaim és ismerőseim előtt. Ami tehát azt fejezi ki, hogy én most magamba vagyok szerelmes. Minek úgy tenni, mintha hozzáférhető lennék, amikor pedig nem. Bátor. Őszinte. Korrekt.

Továbbá bizonyosan nagyon magányos. Aminek eredménye előbb utóbb válás lesz, nyilvánvalóan, csakhogy ez esetben magadtól, az “én márpedig csakazértis elég vagyok magamnak”, másképp: a “szabadságom minden más előtt, engem aztán senki ne korlátozzon / én aztán senkiért nem korlátozom magam”, még másképp: a “tökéletes vagyok és tökéletest érdemlek” eszményétől kell elválni. Hmm. Hasznos ez nagyon. A megközelíthetetlenség ilyen nyilvános felvállalását mindenkinek ajánlom, akinek senki nem elég jó!

Ugyanis bizonyosan ki fog derülni, hogy elképesztően nagy az ár, magány, ami tartósan nem jó, tehát Te sem vagy magadnak. És akkor, miután ez megvan, és a tökéletesség eszményétől az ember sok szenvedés árán de sikeresen elvált, akkor jöhet a másokkal való igazi kapcsolódás, majd házasság, aminek lényege a pontosan a tökéletlenség és nemkészség, tehát az emberség elfogadása.

Joós István

 

[Játszom a szavakkal, de másrészt nagyon is komolyan gondolom, amit írok. Véleményed érték. Mondd, alább, ha úgy érzed! Plusz, igen, akár segítünk ilyen szertartásban, csodásan meg lehet csinálni, összeadlak, magaddal, ha kéred.]