Lusták bizony. Megértem abszolút. Mert sokkal de sokkal könnyebb nem tenni semmi újat, mint megtenni.

A boldog élet alatt azt értem, hogy olyan dolgokat teszünk, amikre vágyunk. Na ez piszok munkás és abszolút megértek mindenkit, aki nem kezd bele a felépítésébe soha. Mert először is, annak aki ahhoz szokott, hogy kintről él befele (elsődlegesen külső tényezőknek, társadalmi elveknek, családi befolyásnak megfelelve) nem pedig bentről kifele (elsődlegesen saját belső iránymutatóját követve), még annak felfedezése is időt és energiát igényel, hogy mit is akar, mire vágyik tulajdonképpen. Évekig is tarthat, míg tudatos figyelés és gyakorlás eredményeképp észreveszi, hogy korábbi élete mások elveire épült és olyannyira visszahangolódik magára, hogy hallja saját szíve szavát. Aztán ha ez megvan, még annak a látásmódnak is kell forrnia benne, hogy szabad tennie is a vágyaiért szabadon. Az újabb idő és munka. És még csak ezután jön a folyamatos megvalósítás, a valós cselekvés. Ami gondokat hoz magával. Rengeteg gondot, kétséget, pénzbeli és időbeli ráfordítást, kockáztatást, lemondást igényelhet. A betyárhétszentségit! Nagyon sokat! És persze, hogy észrevétlenül is a legegyszerűbb azt csinálni, amit mások mondanak vagy sugallnak. Még gondolkodnom sem kell, hogy mi a következő lépés.

Pedig a vágyak fontosak. Először általában értelmetlennek tűnnek, sőt lehet etikátlannak és talán kicsit bántanak vagy sértenek is másokat (akár egy “rajzolni akarok” vágy is sérthet másokat, ha épp ők nem akarják), de akkor is fontosak. Ezek megvalósítása érleli a személyiséget. Csak a változatos tapasztalatok érlelik a személyiséget. Valami ott legbelül nem véletlen áhítozik, nem véletlen vágyakozik, kiabál és sikítozik. És idővel ezek az értelmetlennek tűnő vad vágyak szelídülnek, összerendeződnek egy egészen értelmes és felfogható úttá. Mondom inkább úgy, hogy kijelölnek egy utat. Csak ezek jelölik ki az életutat, mert a tapasztalatok során formálódik, csiszolódk a személyiség. Ezek nélkül pedig annak lehetőségét vesszük el magunktól – megnyerve a biztonság illúzióját -, hogy rátaláljunk arra a tevékenységre – legyen hobbi és/vagy hivatás – és életformára, amiben hosszú távon kiteljesedhetünk.

De mikor kirajzolódik az út azon bizony menni is kell!

Mennyivel egyszerűbb nap mint nap felkelni, élni a megszokott életet, ahogy körülöttünk is látjuk és néha-néha vágyakozni, hogy de jó lett volna hegyet mászni vagy táncolni vagy rajzolni, majd sóhajtva legyinteni, tudomásul véve, hogy ez már ebben az életben elúszott?! Mennyivel nehezbb vállalni, hogy akkor délután nem a biztonságot adó napi rutin, hanem ismeretlen feladatok sora vár, amikben helyt kell állnom. Oda kell menjek, el kell intézzem, a felmerülő gondokat el kell simítsam vagy viselnem, ki kell fejezzem magam mégha esetlen vagyok is, meg kell mutatnom magam, ki kell fizetnem; ismeretlen helyek, helyzetek és emberek; mindenhol ítéletek, kinevetések és kudarcok lehetősége. Igazi dzsungel, ahol meg kell tanulni emelt fővel járni. És minden egyes “Olyan szívesen mennék, de hát engem vár otthon a házimunka!”, “A gyerek miatt nem lehet!”, “Nincs pénzem rá!”, “Nincs időm rá!” és egyéb mondatokkal ettől a dzsungeltől mentjük meg magunkat. Mert félünk. Mert a dzsungel ismeretlen és kiszámíthatatlan. Megértem. És egyetértek. És dönthetek így, csak tudjak róla, hogy ÉN döntöttem így. Mert aki a boldgságot, a Boldogulást keresi, az munkát fog találni, feladatokat. Ez van.

És még egy fontos dolog a végére. A vágyakat nem mi választjuk. Úgy fest, hogy azok választanak minket, mondhatni már akkor az életutunk részei, mikor még csak gondolunk rájuk. Tehát dönthetünk úgy, hogy megállunk az életutunkon (vagy jelentősen lelassítjuk) így kerülve el a vágy beteljesülését vagy megyünk rajta és akkor csak azon a tapasztalaton keresztül vezet az út (ha az a tapasztalat valóban olyan fontos, de amikre évekig vagy évtizedekig gondolunk, azok jellemzően azok). Nincs más opció.

Hozzászólások