Zsuzsi gondolatai, István felhívása nyomán, szeretettel adjuk közre, éljenek a Bátrak!

Amikor István első írását olvastam nehezen értettem, furcsa mondatai voltak, de kapaszkodónak tűnt, megnyugtató volt, egy idő után úgy jártam a blogra mint sivatagi vándor az oázisba. Visszaigazolást, kapaszkodót kerestem, olyat ami statikus, túl voltam a nagy filozófusokon, Eckhart Tolle-on, a 93 rolls-royce-os Oshon, Feldmáron. Nem sorolom fel, de hidd el megvolt az egész banda. Viszont most megtaláltam. Elég sok időbe telt mire a nagy bólgatások között feltettem a kérdést, hogy ha ennyire egyetértek Istvánnal, és érzem belül, akkor miért nem működik mégsem az életem? Feltettem már sokszor ezt a kérdést, de választ nem találtam, viszont ezüsttálcán jött a következő akit olvashattam, a következő kapaszkodó. Nagyon faszának éreztem magam, de nem változott semmi. Nem volt válasz a magányra. Mert a perspektíva nem változott, ugyan abból a szögből néztem a dolgokra, a szög nagyobb volt ugyan, de mégiscsak ugyanaz. A fotelből tanulmányoztam az óceánt, tudtam róla mindent, de nem ismertem, miközben azt sem tudtam, hogy a fotelben ülök és, hogy milyen érzés a víz érintése.

Aztán egyszer feltűnt, hogy egy-egy mondat marad meg bennem igazán István írásaiból, ez nem volt újdonság, mindig így működtem, de most mégis feltűnt ez a hétköznapi dolog. Semmiségnek tűnt ez a megállapítás, de nem hagyott békén. Mi van azokkal a mondatokkal amik nem maradnak meg? Amiket nem beszélek át a barátnőimmel, amiknél nem kapom fel a fejem, hogy IGEN! Mi van azokkal a mondatokkal amik nem dühítenek fel, amiket nem tekintek feladatnak, hanem ÉSZRE SEM VESZEM. Na azok szólnak nekem. Elkezdtem inverz olvasni. Annyira kellett koncentrálnom, hogy el nem tudom mondani. És nem sikerült, csak azok a mondatok voltak meg, amik visszaigazoltak engem, amiben magam láttam, a többi kisiklott. Ebből az apró dologból összeállt, hogy így működöm, az egész világból csak a magamra vonatkozó dolgokat fogom fel.
Akkor már tudtam, hogy saját magamban gyönyörködni jártam a blogra, meg Oshohoz is annó, és Jézushoz is. Körbeforogtam számtalan templomban mezítláb és a színes üvegablakok fényét végül mindig csak magamon figyeltem, fel nem emeltem volna a tekintetem, hogy mást is lássak. Szó sem volt perspektíváról, óceánró soha, csak magamról.

Semmi mást nem akartam a világtól csak, hogy igazolja vissza, hogy értékes vagyok. Mert mi van azon túl? A saját értékem méregetésén túl mi van? Nem tudom. Azt tudom, hogy mi nincs. Kapaszkodó és statikusság biztosan nincs.
Te mi felett siklassz el? Neked mit jelent például, hogy kapcsolódsz más emberekkel? Annyira egyértelmű nem? Mert hát mindenki körül vannak emberek. Szóra sem érdemes.
Bejövök dolgozni, a munkatársnőmmel kávézok, egy másikkal strandra megyek,elpoénkodunk munka közben. A barántőimmel beülünk ide-oda, nagyon mély témákról beszélgetünk, miközben röhögünk magunkon, hogy abba kéne hagyni az agyalást, de persze nem tudjuk, hogy hogy kell. A családommal megvan a szeretetteljes kicsit felszínes viszony. A gyereket annyira imádom, hogy megzabálom, de úgy fel tud idegesíteni, mint senki a világon, nem értem és szégyelem a dühömet. Reggel ahogy nézem a kis testét ahogy alszik elsírnám magam, hogy milyen tökéletes, de nem teszem mert különben is sietünk. A színházban megfognám a barátnőm kezét, de nem merem mert mit szólna. Annyira gyönyörű, de nem mondhatom neki, mert biztos félreértené. Megölelném a 70 éves apámat, de nem fogom, mert sosem ölelkeztünk. Elmondanám az élettársának, hogy mennyit jelent nekem hogy mindig szed nekem virágot és csomagol ételt, de nem, mert mégiscsak vele csalta meg anyámat 1988-ban. A szórakozóhely wc-jénél velem együtt sorban álló szomorú fiatal lánynak úgy szeretnék mondani valamit, de ez még egy amerikai filmben is béna lenne. Belehalok a magányomba, de ha megcsörren a telefonom azonnal ideges leszek, hogy ki az és mit akar, és tegyük már le. Ha valaki elhív valahova egyből keresem az egérutat, hogy ha le szeretném mondani. A legtöbb programomnál azt várom, hogy mehessek végre haza. Nem bírom elviselni a beszélgetésben beálló csendet. Időről-időre beregisztrálok társkeresőre -amit persze nem bevallottan mélyen lenézek- mert különben úgy érzem, hogy nem teszek semmit annak érdekében, hogy férfi legyen az életemben. Félek, hogy unalmas lesz a társaság, hogy unalmas lesz a társaságom. Ha nagy ritkán egy férfi felkelti a figyelmem, szégyent érzek, és még csak véletlenül sem nézek rá, mert a nemtetszés, vagy közömbösség első szikrájától semmisülök meg azonnal.
Utána meg persze attól, hogy nem igaz, hogy még mindig itt tartok.

Itt tartok.
Viszont a korábbi vakolat után most alig van rajtam smink, kisebb a sarok, több a sport, kevesebb a vásárlás. A kortárs baletten kívül minden programra igent mondok, és néha egészen jól érzem magam. Néha megeszem a csokit a gyerek elöl, úgy, hogy neki nem marad. Van, hogy szóba állok idegenekkel, közben halálosan szorongok és nagyon égőnek érzem magam és arra gondolok, hogy Istennem, mennyivel kényelmesebb lenne ilyenkor nyugiban otthon felhúzott lábakkal a fotelben a telefonon István blogját olvasni.

Üdv
Zsuzsi

Várjuk, ha Te is elmondanád!