Szomorú vagyok.

Értem és elfogadom őket, a döntést, de akkor is szomorú vagyok, mert a zsigereimben tudom, hogy mi emberek együtt lehetünk erősebbek, és nem gondoltam, hogy egy angol kilépés megtörténhet. Évszázados visszalépés ez most, ahol pontosan ezért fontos a felelősök kérdése. Nem az elmúlt pár hónapon múlott ugyanis. Nem. Hanem évtizedes hangulatkeltés eredménye a tegnapi döntés, mert a regnáló vagy hatalmat vágyó elit az eredmények büszke lobogtatása közepette évtizedek óta hárít előszeretettel minden rosszat az Európai Unióra. Összegyűlt az emberekben. Különösen az egzisztenciálisan magatehetetlenebb, magukat kötött pályán kiszolgáltatva érző idősebbeket viselte ez meg, és szavazták magukat a fiatalabbak, az angol jövő akaratával szemben, egy a nemzeti büszkeség mellett lobogó hajjal kampányoló hazug demagógot követve KI. A fiatalok maradtak volna. Az Igazi Hit, az igazi Erő a nagyobb közösség, a nagyobb piac részeként, magában bízva harcolt volna a helyéért a nagyobb színpadon meg, külön dráma ez számomra, hogy pedig a fiatalok maradtak volna.

Ostobaság volt megkérdezni az embereket.

Népszuverenitás. Igen, persze, ha érthető és felmérhető a kérdés, annak következményei, de ez annál messze komplikáltabb volt. A jövőről döntést hozni azoknak kell, akik fel tudják a kérdést a maga összetettségében mérni, évtizedes vagy évszázados távlatokban akár, hogy mi a Nemzet java. Felelős, értve ez alatt hogy a közjóért az idő távlatában felelős vezetők dolga, mert a kisemberek nem tudnak a saját személyes jóllétükön, érdekeiken, tehát félelmeiken túlnézni, sőt ez tőlük nem is elvárható. Különösen, hogy egy ilyen összetett kérdésben a kampány ráadásul csak összezavarja őket, amitől méginkább érzelmek mentén, tehát hangulatkeltésnek kiszolgáltatva döntenek. Naná, hogy a büszke nemzeti múlt menedékét választották. A munkás jövő ellenében. Mi a csudát tehetek volna, hiszen ők angolok

Felelősök? Vannak.

Cameron felelőssége nagy. Ugyanis az uniós tagságról tartott népszavazás választási ígéretté általa silányult, mely pillanatban a saját győzelmét egyértelműen a saját bölcsessége, tehát a közjó elé helyezte. Bukott. Nem csak ő, de a felelős angol kormányzási rendszer, hiába tette aztán minden erejét a maradjunk kampányba bele. Irónia. Maradni akart, de miniszterelnök lenni jobban, és csak az egyik jöhetett össze. Másrészt nem egyedül áll, a tegnapi döntés az egész politikai elit, sőt, fontos kiemelni: MINDEN közszereplő, tehát a média és kulturális és gazdasági elit közös felelőssége. Amint ez persze nálunk sincs másképp. Vagy Amerikában. A lehetetlen igenis megtörténhet, a népek árja nem játék, a csalódott indulat bármilyen bárkát borít, bízom benne, hogy tanulunk ebből most! Talán nem késő…

A szabadság tévedés.

Az európai álmot a magaménak vallom, mert az egység útjában HISZEK, hogy Magyarország erősebb és boldogabb bent, mint kinn, bízom benne, hogy a szabadság illúziójával kufárkodók elgondolkodnak, tévedés ugyanis, a szabadság tévedés, hanem épp kicsi és gyenge, aki egyedül áll, legyen az párkapcsolat vagy vállalkozás vagy ország, mert az ember legboldogabb részeseként lehet, minél nagyobb egységnek minél mélyebben mer része lenni. Bizalom és bátorság,

Éljen az Únió!

Hogy nem tökéletes? Naná. Magyarország talán az? Vagy a házasságod? … és a munkahelyi viszonyaid? Az élet tökéletlen közösségeken való munkálkodásnak tűnik számomra – az igazi munka ez, leglényege az ittlétünknek: egymással csiszolódni –, ami által magunk és a környezetünk is változik, fejlődik, épül, mármint HA részt merünk venni. Megfutamodás, sőt arrogancia a magányt választani. Szabad, persze. De én a remény és a munka oldalán állok, mert ahol élet van, remény is van, csak ami rugalmatlara szilárdul hal meg, fullad a dogmákba bele, törés ennek előjele. Tennivaló? Az általános világkép válság felszíni jelensége végül csak mindez szerintem, mely okból tehát a valódi értékekért egyesen kiállni, hasonlókkal bátran kapcsolódni az egyén felelőssége.