Tetőz az önközpontúság, a halmozás, a hálátlanság. Nem látni az emberek szemében azt az elégedettséget, melyet a kielégülés okoz. Sem anyagi, sem kapcsolati, sem szellemi téren. Elégedetlenkedés, panaszkodás és bődületesen hatalmas tunyaság. Ez látszik ma a modern világ jó részén.

Életképtelenek lettünk. Ki vagyunk szolgálva minden téren. Nem szolgáltatva, hanem szolgálva. Nem kell állatot nevelni és zöldséget termelni, mert megvehető. Sikkből szeretnénk kertes házat kerttel, amit jó esetben bevetünk fűvel és egyforma tujákkal csak épp dolgozni ne kelljen a jobb életminőségért. Nem kell vizet húzni az utcai kútból és nem kell ruhát varrni, ha bálba szeretnénk menni, és nem kell megtanulni a házi praktikákat, mert készen azonnal elérhető bármilyen pirula.

Olyan szinten lettünk kiszolgálva, hogy ma már alig értjük azt a régi mondást, hogy „józan, paraszti ész”. Hiszen már az eszünket sem kell használni. A média minden kérdést föltesz és persze meg is válaszol. Pedig nem is olyan régen még embereknek pont olyan házuk volt, mint amennyi pénzük, ma meg a hitelrendszer bármilyen lehetőséget fölkínál. És tömegével haltak, mert a segítség nemhogy 5 perc, de napok alatt sem érkezett. Keményen kellett dolgozni a földeken és hajnalban kelni az állatokhoz, ha nem akartak éhen halni. A mai modern embernek meg kis túlzással az a legfőbb gondja, hogy túrórudit vagy épp joghurtot reggelizzen.

Nem szoktunk már hálát adni azért, amink van. Olyan magától értetődőnek vesszük, hogy elfelejtettünk örülni, elfelejtettünk elégedettnek lenni. És mivel soha nem vagyunk elégedettek, mindig új dologra vágyunk. Leginkább tárgyakra és ez alól a tárgynak tekintett emberi kapcsolataink sem kivételek. Ez globális probléma, mert alig élvezzük egy-egy technikai vívmány előnyét, már jön is egy újabb. Ami persze tömegeknek kell, nehogy lemaradjon.

És mivel nem tudunk már hálát adni azért, amink van, sajnos nem tudunk hálát adni azért sem, amink nincs. Pedig ez sokkal fontosabb. Ugyanis, ami nincs, az mozgat. Vágyat kelt és előre visz. Nem hagy egy helyben ülni és eltunyulni. Persze csak akkor, ha a vágy valóban szívből jövő és értékes. Honnan tudható, hogy értékes? Onnan, hogy nem öncélú. Hogy másoknak is hasznára van, hogy adsz, nem pedig elveszel. Vágyaink tesznek emberré. És amilyen öncélú vágyaink vannak, pont olyan önközpontúak vagyunk. Vagyis, ami nincs az életünkben, az irányt mutat, mit kell felvállalni, fejleszteni vagy megismerni önmagunkban.

Ami nincs, abban benne van a lehetőség, hogy lehet, tehát célt ad az életnek. Ezért fontos hálát adni azért, amid van és még fontosabb hálát adni azért, amid nincs. Ideje lenne tömegeknek térdre esni és az Égre nézni. Nem kérni, csak megköszönni!

Hozzászólások