Még a félelemre sem gondoltál úgy, hogy a legjobb barátod. Pedig az. Figyel rád, vezet és óv. És nem utolsó sorban összekapcsol a társaddal. Most segítek más szemmel látni a félelmeidet, hátha ezek után kedved lesz végre kebledre ölelni.

Tévképzet él az emberekben a félelmeiket illetően. Azt hisszük, ha legyőzzük, akkor megsemmisül, és soha többé nem köt minket gúzsba. Ez baromság. És ezt minden bizonnyal te is érzed. Annyira meg akarjuk semmisíteni a félelmeinket, hogy átestünk a ló túl oldalára. Vagyis félünk a félelemtől. Ez így azért elég abszurd, nem? Mert nem tesszük föl az alap kérdést: miért kell megsemmisíteni azt, ami a személyiségünk része? Hiszen biztosan nem ok nélkül vannak bennünk bizonyos dolgok iránti félelmeink. Az is csak egy érzelem, vagyis a részünk. Nagyon fontos részünk. Elmesélek egy saját példát:

Nem rajongok az autóvezetésért. Ez a tevékenység tőlem túl sok figyelmet igényel. Mert, amint beülök a kormány mögé, kiver a víz, hogy meghalok, megölök valakit, mert figyeljem a táblákat, lámpákat, kattog bennem a KRESZ összes szabálya, és még ott a cél, merthogy jó lenne azt is nézni, hogy jutok oda, és az autó is tele van külyüvel és mindenféle bigyulával, és még jön, hogy rendszerint nem vagyok egyedül az utakon, tehát még nézzem azt is, aki mellettem, előttem, mögöttem, alattam halad. A vezetési élményem súlyosbítja, hogy, amint belenézek a visszapillantóba azonnal fölcserélődik a jobb és a bal. Ha hátra fordulok, akkor konkrétan a föld mágneses pólusa is megváltozik. Ilyen elmével ülök autóba. Tehát félek tőle. Kaptam egy lehetőséget, amiben központi szerephez jutott az autóvezetés. Elvállaltam, hogy legyőzzem a félelmemet.Hittem, hogy bennem is elmúlik, ha állok elébe és lefejezem. Beültem és halálosan rettegtem. Volt, hogy eltévedtem, volt, hogy kiborultam, volt, hogy pánikba estem. De megcsináltam, mindig célba értem. Legyőztem a félelmemet? Egy fityfenét. Még ma is sikítófrászt kapok, ha autóba kell ülnöm. Így tettem minden parámmal. Legyőzni egyiket sem tudtam, viszont általuk jöttem rá négy dologra, ami miatt ma már hálás vagyok a félelmeimért:

  1.  A félelmek keretet adnak a személyiségnek. Olyanok, mint a falak. Vezetnek. Irányítják a lelkiismeretet, a jóságot, az erkölcsösséget és minden pozitív emberi tulajdonságot. Hogyan? Úgy, hogy az ellenkező irányba terel. Így vezet a jó útra. Mert félünk a következményektől, tehát félelmeink miatt választjuk két lehetőség közül a jobbat. Így óv és vigyáz ránk.
  2. Megtanít falat mászni. Az ellene vívott harcban ugyanis fölfedezed, mekkora erő van benned. Bármire, de bármire képes vagy. Így általa teszel szert egy hihetetlen nagy belső erőre, ami mindig is benned volt, de most már tudod is. És mivel már tudod, ezzel a tudattal kezdhetsz neki minden előtted álló feladatnak.
  3. Van egy eredendően bennünk húzódó, ősi félelem: ez a magány. Ez az, ami mindig tovább hajtja férfit és nőt egymás irányába. Emiatt tudunk talpra állni a csalódások után és újra megpróbálni, mert a magányosságtól való félelmünk erősebb, mint az újabb csalódástól való rettegés. A félelem tanít meg bízni is, mert erősebb a vágy, hogy tartozzunk valakihez, mint a félelem, hogy jól pofára eshetünk.
  4. És a legfontosabb, amiért mind igyekszünk legyőzni démonainkat, hogy társunk képes ott kiegészíteni, ahol félelmeink miatt oly törékenyek vagyunk. Bekapcsol, mint egy villogó gomb, hogy jelezze: ez az ember több, mint bárki eddigi életedben. Mert ő megengedi azt, hogy félj. Nem kineveti, nem gúnyolja, nem használja ellened, hanem kiegészíti. Mert mellette lehetsz épp ott és épp úgy sérülékeny. Vagyis a félelmeid mutatják meg igazán, kiért érdemes minden félelmeddel szembenézni.