Trendi dolog ma Istenről és a hitről beszélni. De én emlékszem pár évtizede még hányan köveztek meg a szemükkel, vagy sandán ironikus megjegyzésükkel, ha kijelentettem, hogy én hiszek.

Ha a divathullámot figyelmen kívül hagyom, akkor őszintén hiszem, hogy többen kezdik mélyebben érteni a hitet. Sokkal mélyebben, mint eddig bármikor.
Az előttünk járó generáció kapcsolata teljesen más volt Istennel. Szüleink imaszövegeket mormoltak éjszakánként, az ünnepeket vallási eseményként élték meg, templomba és gyülekezetekbe jártak és járnak ma is. Magam is térdepeltem lefekvés előtt egy hatalmas Szűz Mária festmény előtt olyan „versikét” motyogva, aminek jelentését nem is értettem. Akkor teljesen értelmetlennek éreztem ezt és föltettem a kérdést:
Miért szeretné Isten, hogy úgy beszéljek hozzá, amit én magam sem értek?
Ez mégis elég volt ahhoz, hogy a hit mély gyökeret verjen bennem. Nem kétlem, hogy szüleink, nagyszüleink hite Istenben rendkívül szilárd és erős. Kevésbé volt jelen direkt módon életükben az Isteni gondviselés, így számukra a vak hit adódott lehetőségként. És eldönthették, hogy ilyen feltételekkel hisznek-e Istenben vagy nem. Többnyire inkább hittek és betartották a vallások szabályait.  Hálát adtak az egészségükért, szép gyermekeikért, munkájukért és az asztalra került élelemért.
De ettől a hittől a következő generáció már elfordult. Nem tudott és nem is akart hinni. Ha megszerzett egy jó állást, ha tele volt étellel a vasárnapi asztal, akkor azt a maga elismerésére használta, nem tekintett rá Isteni adományként. Így szép lassan az anyag fontosabb lett minden másnál. Sőt így fordult az ember saját maga felé, mert, ha valami jó történt, akkor önmagát emelte vele piedesztálra, mert ő ezért keményen megdolgozott és természetesen megérdemli a jót, az egészséget, a szép gyermeket, a tele asztalt.
Ha pedig rossz történt az életében, akkor annak nem akarta megérteni a hátterét, vagyis a kialakult helyzetben betöltött szerepét. Más emberre hárította balsorsának felelősségét, mást hibáztatott, például kizsákmányoló főnököt, felelőtlen orvost, rossz férjet, hűtlen barátot. Csak önmagát nem merte megvizsgálni. Ez a nézőpont pedig összeomlani látszik. Szükségszerűen vissza fogunk találni Istenhez és a hithez, de némiképp más értelmezésben.
Míg szüleink generációjának többé-kevésbé a vak hit állt rendelkezésére, mert ritkán kaptak egyértelmű égi jelet, addig a mi generációnknak már más megvilágításba kerül a hit.
Sokkal élesebben és egyértelműben adja tudtunkra jelenlétét. Száz példát tudnék fölsorolni csak a saját életemből arra, hogyan szól bele az Ég az életembe, sőt, hogyan segít, hogyan vezet, hogyan vígasztal meg. Néha persze csak legyintek, hogy ez nem több, mint remény, mert az agyam felülírja azt, hogy valami, ami ennyire megfoghatatlan és misztikus, amit több évezreden át próbáltak megérteni és bebizonyítani, van és ilyen direkt módon a mindennapjaim része. Sőt, hogy számít neki jelentéktelen kis életem.
Hogy ez mit is jelent napi szinten? Legkönnyebben talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy sokasodnak a véletlenek az életemben. És ez az élet minden területét érinti. Újra és újra bizonyosságot nyer, hogy nem vagyok döntési helyzetben, nem is voltam soha. Még akkor sem, mikor hittem, hogy döntök. És ezt nem élték át a korábbi generációk. Mert szenvednek döntéseik miatt illetve döntésnek hitt életeseményeik miatt.  Mert nem állnak össze életük kockái, nem értik az okot és összefüggést. És leginkább nem értik a sebeket, de szükségszerűen oldani szeretnék fájdalmaikat. Erre ad nekik gyógyírt a vak hitük.
Szerencsés az én generációm, mert már nem kell a vak hit, hogy megérthessük, miért oda, miért őt, miért velem, miért így. Megérthetjük és tovább léphetünk, mert megmutatja magát. És, hogy ez milyen érzés? Mintha a vállamra tenné a kezét és azt mondaná: – Nyugodj meg!

Hozzászólások